-2-

Az előző esti gondolatokkal aludtam el, és keltem fel más másnap is. Furcsának tartottam, azt amit éreztem, és egyáltalán nem véltem normálisnak. Hisz 2 éve nem láttam, és most csak így hirtelen felbukkan. Nem tudom mit csinálnék ha tényleg látnám. A nyakába ugranék? Biztosan nem. Mosolyognék rá? Talán. De a legvalószínűbb változat mégis az, hogy csak bámulnék rá, és csak kínosan viselkednék a közelében. Pedig régen, annyira egyértelmű volt minden. Tudtam hogy viszonyoljuk hozzá, hogyan köszönjek neki, de azóta sok idő eltelt. Biztosan ő is megváltazott.
Anyával napok óta a ház dekorálásával, ajéndék vásárlással, és sütéssel vagyunk elfoglalva. Az Karácsony gyorsabban itt van mint gondoltam. Alig van 2 napunk hátra az ajándékozásig, és még az ajándékokat is be kell még csomagolni. Rengeteg a tennivaló. Mióta anya közölte velem, hogy TaeHyung haza utazik az ünnepekre, annyira görcsösen azon voltam, hogy ne gondoljak erre a tényre, hogy egész állónap csak erre tudtam gondolni, Rendesen gyomorgörcsöm volt már tőle. Zavart, méghozzá nagyon, és nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. Annyiszor elindultam sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, vagy rendbe szedjem a gondolataimat, meg az érzéseimet, de a téli hidegnek hála egyik se sikerült, viszont sikeresen megfáztam. Már csak ez hiányzott, méghozzá pont Karácsony előtt.

"JiYeon segítenél nekem csomagolópapírt választani?" "YiJeon segítenél becsomagolni az ajándékokat?" "JiYeon segítenél a sütésben? "JiYeon segítenél kitakarítani?" "JiYeon megtennéd ezt?" JiYeon megtennéd azt?" "JiYeon JiYeon JiYeon..."

Folyamatosan ezt kellett hallgatnom, mert anyának folyton segíteni kellett valamiben. Az elmúlt 2 nap alatt többett hallottam a nevem, mint egész fél évben. Persze szívesen segítek neki, és azt is tudom, hogy nem igazán a segítségem kell neki, csupán az időm. Az, hogy egy kis időt töltsünk együtt, és már csak ezért sem utasítottam vissza ha segítséget kért.

A szobámat takarítottam. Illetve hát tudjátok, hogy van ez. Az ember elkezd takarítani de aztán megtalálja a rég elveszettnek hitt dolgokat, és az annyira leköti a figyelmét, hogy már nem tud a takarításra koncentrálni, hanem inkább csak a régi cuccaival foglalkozik. Hát így volt ez velem is, mikor a kezembe akadt egy doboz. Először nem tudtam mi az, de ahogy levettem a tetejét azonnal millió emlékkép villant be. Valóságszerűen megrohamoztak az emlékek, ahogy megláttam az első dolgot a dobozban. Egy karkötő. Még 8. osztályban csináltuk TaeHyung-al, és hát úgy is néz ki, de mégis annyira fontos volt ez nekünk, nem is értem, hogy landolhatott ez egy dobozba elrejtve a szobám egyik sarkában. Oh, igen már megvan. Mikor elment, annyira dühös voltam rá, hogy minden közös emlékünket bevágtam ebbe a dobozba és jól elraktam. Látni se akartam őket, de szerencsére volt annyi eszem, hogy nem szabdultam meg tőlük. Bármennyire is rosszul esik amit tett, nekem akkor is vannak érzéseim iránta, és ha úgy nézzük miatta volt mókás a gyermekkorom, és miatta nem voltam egyedül, és ezért hálás vagyok neki. A karkötőt még vizsgálgattam egy darabig, mind eközben egy apró mosoly játszadozott az ajkaimon, majd a kis egyszerű ékszert felhúztam a csuklómra. Ahogy tovább kutakodtam a dobozban egyre több dolog került elő. Iskolai levelezések borzalmas helyesírással, béna álatalános iskolás képek olyan frizurákkal amiket legszívesebben letagadnék. De bárminnyire is gáz emlékek ezek, akkor is a miénk. Mosolyogva néztem vissza minden és közben észre se vettem de a könnyeim hullani kezdtek. Gyorsan letöröltem az arcom majd elpakoltam a dobozt oda vissza ahonnan előkerült: a szoba egyik sarkába.
Egy jó fél óra múlva befejztem a pakolást, és anya mintha ezt megérezte volna, pont akkor nyitott be a helységbe.

-JiYeon, drágám, megtennéd, hogy kiviszed a szemetet?- mosolygott rám sunyin anyu. Tudom, hogy nem szereti kivinni a szemetet, ahogy a hideget sem, és kivinni a szemetet a  hidegben pedig kifejezetten utálja. Csak nevetve forgattam a szemeim, majd bólintattam egyet. Végül egy sóhaj kiséretében felkaptam a kabátom papucsom és megindultam a szemettel kifelé.
Ahogy kiértem a kukához a szomszédban egy ismeretlen autó állt meg. Iszonyat mód hajtott a kíváncsiság, ezért direkt lassan emeltem fel a kuka tetejét hátha elcsípem ki az. Viszont amikor meghallottam azt a jellegzetes nevetést, a zsák hirtelen kiesett a kezemből és nagy zajjal ért a szemetesbe. Akik az autónál ültek oda kapták a fejüket, de nekem még azelőtt sikerült leguggolnom  a kuka mögé. Pűr csendes másodperccel később, a biztonság kedvéért még egy macska nyávogást is imitáltam hátha azt hiszik majd, hogy egy macska volt. De ezzel nem javítottam a helyzetemen, sőt.

-Oh, egy cicus, cicc-ci-ci-cicc-cica, gyere, nem bántalak.-hallottam meg azt a nagyon ismerős mély hangot, csak némán szidtam magam és imádkoztam valami csodáért, nem akartam még látni. Még nem.

-TaeHyung, kérlek hagyd azt a szegény macskát és gyere be, kezdek fázni.-köszönöm MiYoung, köszönöm. TaeHyung az anyukája kérésére, irányt váltott és mind bementek a lakásba. Én pedig felsóhajtottam a megkönnyebüléstől, majd jól kinevettem magam, amiért ilyen szánalmasan viselkedtem.

TaeHyung-nak:
Tudod, azóta is átkozom magam. Nem, nem azért, mert ilyen béna ötlet jutott csak az eszembe, hanem azért mert gyáva voltam. Igen, gyáva. Ahhoz nem volt merszem, hogy köszönjek neked. Igazán szánalmas vagyok, nem de? Csak tudnám miért. Bárcsak tudnám a választ, hogy miért viselkedek így. Miért TaeHyung? Miért? Te tudod a választ? 

-1-

December van, év vége. Lassan Karácsony, Szilveszter, és én mindkettőt imádom. Na, nem mintha az ajándékozás miatt szeretném(persze az sem egy rossz dolog), hanem mert ilyenkor együtt van a család. Tudom, tudom képmutatónak hangzik, hisz manapság, ki az aki azért szereti az ünnepeket mert össze hozza a családot? Hát én. Apu sokat dolgozik, és anyu is, mind emellett egyke vagyok, szóval sokat vagyok egyedül, és ilyenkor legalább az unokatestvéreket, nagynéniket-bácsikat, nagyszülőket láthatom.
Egyszerűen oda vagyok a karácsonyi hangulatért. A fények, az illatok, a hó, egyszerűen minden vonz ebben a hónapban. Azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy TaeHyung-nak is ebben a hónapban van a születésnapja.
De ha már Karácsony, akkor az egyenlő ajándékokkal. Mivel mind tudjuk, hogy a családban, ezen a téren én vagyok a kreatívabb, mint minden évben, anya most is elrángatott, hogy segítsek neki. Szívesen segítek neki, hisz legalább ilyenkor egy kis időt tudunk együtt eltölteni. Már egy jó ideje járkáltunk fel-alá az utcákon, megjegyezném egy-egy boltba többször is visszamentünk. Anya ezt összehasonlításnak nevezte, én tehetetlenségnek. De nem bántam, olyan felhőtlen kedvünk volt, nem lett volna kedvem a szurkálódásommal elrontani. Épp egy újabb kirakat előtt haladtunk el, mikor egy hógömbön megakadt a tekintetem. Amúgy is imádom őket, annyira szépek és magukkal ragadóak, órákig képes lennék nézni egyet-egyet. Ezúttal egy hófehér talpú gyönyörűségen akadt meg a szemem, a közepén pedig egy fekete szemű szintén hófehér bagoly díszelgett, néhol, ha úgy esett rá a fény, ezüstösen csillogott. Szerelem volt első látásra. Már épp beléptem volna az üzletbe, mikor anya sürgető hangját hallottam meg pár méter távolságból.

-Igyekezz, lassan zárnak a boltok, és még nem vettem főzni valót.-egy aprót bólintottam egy majd egy búcsúpillantás után, anya után rohantam és nevetve belé karoltam. Meglepődött hirtelen akciómon, majd mikor látta, hogy csak én vagyok az, ő is velem együtt nevetett.
Szerencsésnek tartom magam, hogy nekem még itt vannak a szüleim, és bár kevés időt tudunk csak együtt tölteni mégis elég jó kapcsolatunk van. Persze nálunk is előfordulnak kisebb-nagyobb veszekedések, de összességében jól megvagyunk.

A konyhában tevékenykedtünk, anyunak segítettem a vacsora készítésben. Együtt pucoltuk a zöldségeket, és beszélgettünk persze.

-JiYeon, drágám, tudom, hogy utálod ezt a témát de nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. A fiúkkal, hogy állsz?-óvatos mosolyt küldött felém, én pedig csak a szemeimet forgattam. Megint felhozta azt a témát, amit annyira utáltam tőlük hallani, , ez pedig nem más mint a barát-téma. Igen tudom 18 vagyok és még nem volt barátom, de ez nem is olyan nagy gond. Ugye? Mármint, vannak barátnőim, akiknek vannak barátai, de állandóan csak nyafognak, hogy nem foglalkoznak velük eleget, hogy elhidegültek és a többi. Csupa, csupa csaj baj. Nekem épp elég a sulira koncentrálni, nem kell még egy olyan dolog az életembe ami esetlegesen elvonná a figyelmemet a tanulásról.

-Sehogy, anya.-válaszoltam egy nagy sóhaj kíséretében, majd olyan erősen próbáltam a répa pucolásra koncentrálni mintha az életem múlott volna rajta, akarva-akaratlanul Ő jutott eszembe.

-De legalább van már valaki a láthatáron?-kérdezte egyre vidámabb hangon. "Oh, anya ha te azt tudnád, hogy még mennyire, hogy van egy fiú aki tetszik" gondoltam magamban, de egy bugyuta mosollyal elnyomtam ezt a gondolatot.

-Oh, mi volt ez?-kérdezte, meglepett hangon anya.

-Micsoda?-néztem rá értetlenül. Fogalmam sincs mi lelete, most hirtelen.

-Az a mosoly. Láttam ám.- mutogatott vigyorogva, fenyegetően felém a hámozókéssel. Együtt nevettünk, és a témát békén is hagytuk már utána.
Már a mocskos edényeket mosogattam, anya pedig törölte és pakolta el őket.

-JiYeon, te tudsz amúgy valamit TaeHyung-ről?-kezem megállt a mozgásban, majd úgy tettem, mint aki nem tudja, hogy miről van szó.

-Kiről?-kérdeztem vissza tettetve az idiótát.

-TaeHyung, a szomszédsrác, tudod az a helyes gyerek akivel olyan jó barátok voltatok. Azt ne mondd, hogy nem emlékszel rá.-de anya, túlságosan is emlékszem rá...

-Nem, miért?-kíváncsivá tett, hogy miért hozta fel hirtelen ezt a témát

-Tegnap beszéltem az anyukájával, pont akkora vitte ki a szemetet mikor és és kicsit szóba elegyedtünk.- miért beszél ilyen lassan, és miért húzza így el a mondatokat? Vagy csak nekem tűnik így, mert már nagyon szeretném tudni mit akar mondani? Nem tudom, de megörülök mire kiböki.

-Szóval beszélgettünk, és mondta, hogy milyen boldog, mert a fia hazalátogat az ünnepekre. Hát nem nagyszerű? Végre te is láthatnád végre 2 év után.-bökött játékosan vállon, de nekem egy kiscit sokk volt az információ, és megfagytam.

-JiYeon, jól vagy?- ekkor eszméltem fel, és mosolyogva anyára emeltem a tekintetem.

-Persze, minden rendben, menj csak pihenj le, én befejezem a mosogatást.-biztatóan rám mosolygott
végig simított a vállamon. majd elment aludni.

Később a szobámba ültem, ismét magam elé bámultam csak. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

TaeHyung-nak:
Mikor anyu elmesélte, hogy mit mondott neki anyukád, hogy haza jössz az ünnepekre, a szívem meglódult, és nem tudtam mit érezzek. Nem tudtam, hogy örüljek, szomorú legyek, esetleg dühös. De mindenek előtt féltem. Mi lesz ha találkozunk? Mit fogunk majd egymásnak mondani? Hogyan fogunk majd egymáshoz viszonyulni? Aztán azt gondoltam, hogy feleslegesen kombinálok. Hisz ki mondta, hogy látni fogjuk egymást? De mégis miért zavar ez engem, hogy itt leszel? Miért érzem magam zavarban?Akaratlanul is összezavarsz TaeHyung, pedig itt se vagy, és ez nem tetszik.

Prológus

Amerre nézek csak őt látom és hallom. Újság, TV, rádió, plakátok az utcán, mindegy merre nézek, az ő arcával fogom szembe találni magam. Már eltelt egy pár év azóta, hogy itt hagyott, hogy valóra váltsa az álmát, de akkor tett egy ígéretet, amit nem tartott be. Igazából nem is reménykedem már abban, hogy még hívni vagy keresni fog, ki tudja az is lehet, hogy már teljesen elfelejtett. Kiskorunk óta barátok vagyunk, együtt jártunk óvodába, iskolába és középiskolába is, mindemellett még szomszédok is voltunk. Borzasztóan közel álltunk egymáshoz, olyanok voltunk mint a testvérek. Egészen 15 éves koromig, amikor is elkezdtem másként tekinteni rá. Nem úgy, mint a haveromra, esetleg bátyámra, hanem úgy mint a helyes szomszédsrácra. Ezt persze soha nem mondtam el neki, hiszen nem akartam tönkre tenni a barátságunkat. Egyszer áthívott magához, hogy mondani szeretne valamit, azt hittem, és naivan reméltem, hogy esetleg az ő érzései is mások irántam, de nagyott koppantam, mikor elmondta a valódi indokát.

-JiYeon, mondanom kell valamit.-kezdte mondandóját miközbe folyamatosan tördelte az ujjait. Szívem a torkomba dobogott, gyomrom pedig apróra zsugorodott még vártam, hogy kibökje amit szeretne.

-Arra gondoltam, hogy elmennék egy meghallgatásra, kipróbálni magam, és lehet akár még sikerülhet is. Anyáék is támogatnak, hát nem nagyszerű?- fejezte be vigyorogva a mondandóját.
A mellkasom valamilyen oknál fogva szorítani kezdett, de tudtam milyen fontos ez neki, és olyan nagy beleéléssel mesélte, hogy inkább csak egy mosolyt erőltettem az arcomra.

-De, TaeHyung, ez nagyszerű.-hogy elrejtsem az arcomra kiülő keserű kifejezést inkább csak szorosan megölteltem. Mikor haza értem leültem az ágyamra és órákon keresztül bámultam a padlót, még csak enni se mentem ki. Másnap elakartam köszönni tőle, de már csak az anyukájától tudtam meg, hogy már elment. Még csak elköszönni se volt lehetőségem...

Mivel minden köszönés nélkül lépett le, és meg csak nem is keresett, egy idő után úgy éreztem szétrobbanok, ha magamban kell tartanom az érzéseimet. Ezért amikor csak úgy éreztem írtam neki egy levelet. Persze nem küldtem el, de mindig, mikor kiírtam magamból azokat a szavakat amiket neki szántam volna, mindig kicsit megkönnyebbült a lelkem.

TaeHyungnak.
Az idő teltével rengetegszer jutottál eszembe. Igazából féltem, hogy egyszer összefutunk az utcán, és ha csak egy hasonló srácot megláttam a szívem sebesebben kezdett kalapálni a kelletténél. De mindig csalódottan kellett beletörődnőm, hogy nem lehet, hogy csak így összefussunk. Nem mertelek keresni, mert féltem, hogy zavarlak, többször fogtam a kezembe a telefont, hogy felhívjalak, de mindig találtam valami kibújót ami miatt végülis nem tettem. Akkor jöttem rá, hogy ez már nem csupán kedvellek, hanem szépen lassan észrevétlenül beléd szerettem, és ez csak most tűnt fel, mikor már nem vagy itt. Hiányzol...