-1-

December van, év vége. Lassan Karácsony, Szilveszter, és én mindkettőt imádom. Na, nem mintha az ajándékozás miatt szeretném(persze az sem egy rossz dolog), hanem mert ilyenkor együtt van a család. Tudom, tudom képmutatónak hangzik, hisz manapság, ki az aki azért szereti az ünnepeket mert össze hozza a családot? Hát én. Apu sokat dolgozik, és anyu is, mind emellett egyke vagyok, szóval sokat vagyok egyedül, és ilyenkor legalább az unokatestvéreket, nagynéniket-bácsikat, nagyszülőket láthatom.
Egyszerűen oda vagyok a karácsonyi hangulatért. A fények, az illatok, a hó, egyszerűen minden vonz ebben a hónapban. Azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy TaeHyung-nak is ebben a hónapban van a születésnapja.
De ha már Karácsony, akkor az egyenlő ajándékokkal. Mivel mind tudjuk, hogy a családban, ezen a téren én vagyok a kreatívabb, mint minden évben, anya most is elrángatott, hogy segítsek neki. Szívesen segítek neki, hisz legalább ilyenkor egy kis időt tudunk együtt eltölteni. Már egy jó ideje járkáltunk fel-alá az utcákon, megjegyezném egy-egy boltba többször is visszamentünk. Anya ezt összehasonlításnak nevezte, én tehetetlenségnek. De nem bántam, olyan felhőtlen kedvünk volt, nem lett volna kedvem a szurkálódásommal elrontani. Épp egy újabb kirakat előtt haladtunk el, mikor egy hógömbön megakadt a tekintetem. Amúgy is imádom őket, annyira szépek és magukkal ragadóak, órákig képes lennék nézni egyet-egyet. Ezúttal egy hófehér talpú gyönyörűségen akadt meg a szemem, a közepén pedig egy fekete szemű szintén hófehér bagoly díszelgett, néhol, ha úgy esett rá a fény, ezüstösen csillogott. Szerelem volt első látásra. Már épp beléptem volna az üzletbe, mikor anya sürgető hangját hallottam meg pár méter távolságból.

-Igyekezz, lassan zárnak a boltok, és még nem vettem főzni valót.-egy aprót bólintottam egy majd egy búcsúpillantás után, anya után rohantam és nevetve belé karoltam. Meglepődött hirtelen akciómon, majd mikor látta, hogy csak én vagyok az, ő is velem együtt nevetett.
Szerencsésnek tartom magam, hogy nekem még itt vannak a szüleim, és bár kevés időt tudunk csak együtt tölteni mégis elég jó kapcsolatunk van. Persze nálunk is előfordulnak kisebb-nagyobb veszekedések, de összességében jól megvagyunk.

A konyhában tevékenykedtünk, anyunak segítettem a vacsora készítésben. Együtt pucoltuk a zöldségeket, és beszélgettünk persze.

-JiYeon, drágám, tudom, hogy utálod ezt a témát de nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg. A fiúkkal, hogy állsz?-óvatos mosolyt küldött felém, én pedig csak a szemeimet forgattam. Megint felhozta azt a témát, amit annyira utáltam tőlük hallani, , ez pedig nem más mint a barát-téma. Igen tudom 18 vagyok és még nem volt barátom, de ez nem is olyan nagy gond. Ugye? Mármint, vannak barátnőim, akiknek vannak barátai, de állandóan csak nyafognak, hogy nem foglalkoznak velük eleget, hogy elhidegültek és a többi. Csupa, csupa csaj baj. Nekem épp elég a sulira koncentrálni, nem kell még egy olyan dolog az életembe ami esetlegesen elvonná a figyelmemet a tanulásról.

-Sehogy, anya.-válaszoltam egy nagy sóhaj kíséretében, majd olyan erősen próbáltam a répa pucolásra koncentrálni mintha az életem múlott volna rajta, akarva-akaratlanul Ő jutott eszembe.

-De legalább van már valaki a láthatáron?-kérdezte egyre vidámabb hangon. "Oh, anya ha te azt tudnád, hogy még mennyire, hogy van egy fiú aki tetszik" gondoltam magamban, de egy bugyuta mosollyal elnyomtam ezt a gondolatot.

-Oh, mi volt ez?-kérdezte, meglepett hangon anya.

-Micsoda?-néztem rá értetlenül. Fogalmam sincs mi lelete, most hirtelen.

-Az a mosoly. Láttam ám.- mutogatott vigyorogva, fenyegetően felém a hámozókéssel. Együtt nevettünk, és a témát békén is hagytuk már utána.
Már a mocskos edényeket mosogattam, anya pedig törölte és pakolta el őket.

-JiYeon, te tudsz amúgy valamit TaeHyung-ről?-kezem megállt a mozgásban, majd úgy tettem, mint aki nem tudja, hogy miről van szó.

-Kiről?-kérdeztem vissza tettetve az idiótát.

-TaeHyung, a szomszédsrác, tudod az a helyes gyerek akivel olyan jó barátok voltatok. Azt ne mondd, hogy nem emlékszel rá.-de anya, túlságosan is emlékszem rá...

-Nem, miért?-kíváncsivá tett, hogy miért hozta fel hirtelen ezt a témát

-Tegnap beszéltem az anyukájával, pont akkora vitte ki a szemetet mikor és és kicsit szóba elegyedtünk.- miért beszél ilyen lassan, és miért húzza így el a mondatokat? Vagy csak nekem tűnik így, mert már nagyon szeretném tudni mit akar mondani? Nem tudom, de megörülök mire kiböki.

-Szóval beszélgettünk, és mondta, hogy milyen boldog, mert a fia hazalátogat az ünnepekre. Hát nem nagyszerű? Végre te is láthatnád végre 2 év után.-bökött játékosan vállon, de nekem egy kiscit sokk volt az információ, és megfagytam.

-JiYeon, jól vagy?- ekkor eszméltem fel, és mosolyogva anyára emeltem a tekintetem.

-Persze, minden rendben, menj csak pihenj le, én befejezem a mosogatást.-biztatóan rám mosolygott
végig simított a vállamon. majd elment aludni.

Később a szobámba ültem, ismét magam elé bámultam csak. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

TaeHyung-nak:
Mikor anyu elmesélte, hogy mit mondott neki anyukád, hogy haza jössz az ünnepekre, a szívem meglódult, és nem tudtam mit érezzek. Nem tudtam, hogy örüljek, szomorú legyek, esetleg dühös. De mindenek előtt féltem. Mi lesz ha találkozunk? Mit fogunk majd egymásnak mondani? Hogyan fogunk majd egymáshoz viszonyulni? Aztán azt gondoltam, hogy feleslegesen kombinálok. Hisz ki mondta, hogy látni fogjuk egymást? De mégis miért zavar ez engem, hogy itt leszel? Miért érzem magam zavarban?Akaratlanul is összezavarsz TaeHyung, pedig itt se vagy, és ez nem tetszik.