Amerre nézek csak őt látom és hallom. Újság, TV, rádió, plakátok az utcán, mindegy merre nézek, az ő arcával fogom szembe találni magam. Már eltelt egy pár év azóta, hogy itt hagyott, hogy valóra váltsa az álmát, de akkor tett egy ígéretet, amit nem tartott be. Igazából nem is reménykedem már abban, hogy még hívni vagy keresni fog, ki tudja az is lehet, hogy már teljesen elfelejtett. Kiskorunk óta barátok vagyunk, együtt jártunk óvodába, iskolába és középiskolába is, mindemellett még szomszédok is voltunk. Borzasztóan közel álltunk egymáshoz, olyanok voltunk mint a testvérek. Egészen 15 éves koromig, amikor is elkezdtem másként tekinteni rá. Nem úgy, mint a haveromra, esetleg bátyámra, hanem úgy mint a helyes szomszédsrácra. Ezt persze soha nem mondtam el neki, hiszen nem akartam tönkre tenni a barátságunkat. Egyszer áthívott magához, hogy mondani szeretne valamit, azt hittem, és naivan reméltem, hogy esetleg az ő érzései is mások irántam, de nagyott koppantam, mikor elmondta a valódi indokát.
-JiYeon, mondanom kell valamit.-kezdte mondandóját miközbe folyamatosan tördelte az ujjait. Szívem a torkomba dobogott, gyomrom pedig apróra zsugorodott még vártam, hogy kibökje amit szeretne.
-Arra gondoltam, hogy elmennék egy meghallgatásra, kipróbálni magam, és lehet akár még sikerülhet is. Anyáék is támogatnak, hát nem nagyszerű?- fejezte be vigyorogva a mondandóját.
A mellkasom valamilyen oknál fogva szorítani kezdett, de tudtam milyen fontos ez neki, és olyan nagy beleéléssel mesélte, hogy inkább csak egy mosolyt erőltettem az arcomra.
-De, TaeHyung, ez nagyszerű.-hogy elrejtsem az arcomra kiülő keserű kifejezést inkább csak szorosan megölteltem. Mikor haza értem leültem az ágyamra és órákon keresztül bámultam a padlót, még csak enni se mentem ki. Másnap elakartam köszönni tőle, de már csak az anyukájától tudtam meg, hogy már elment. Még csak elköszönni se volt lehetőségem...
Mivel minden köszönés nélkül lépett le, és meg csak nem is keresett, egy idő után úgy éreztem szétrobbanok, ha magamban kell tartanom az érzéseimet. Ezért amikor csak úgy éreztem írtam neki egy levelet. Persze nem küldtem el, de mindig, mikor kiírtam magamból azokat a szavakat amiket neki szántam volna, mindig kicsit megkönnyebbült a lelkem.
TaeHyungnak.
Az idő teltével rengetegszer jutottál eszembe. Igazából féltem, hogy egyszer összefutunk az utcán, és ha csak egy hasonló srácot megláttam a szívem sebesebben kezdett kalapálni a kelletténél. De mindig csalódottan kellett beletörődnőm, hogy nem lehet, hogy csak így összefussunk. Nem mertelek keresni, mert féltem, hogy zavarlak, többször fogtam a kezembe a telefont, hogy felhívjalak, de mindig találtam valami kibújót ami miatt végülis nem tettem. Akkor jöttem rá, hogy ez már nem csupán kedvellek, hanem szépen lassan észrevétlenül beléd szerettem, és ez csak most tűnt fel, mikor már nem vagy itt. Hiányzol...
Szia^^
VálaszTörlésRátaláltam a blogodra és nagyon megtetszett elsőre. Talán azért, mert szerepel benne Alien V. :D Ezért elkezdtem olvasni és hát... NAGYON, NAGYON, NAGYON TETSZIK!!! Siess az első részével vagy fejezettel, mert nagyon várom. :) Ja és feliratkoztam.^^