-2-

Az előző esti gondolatokkal aludtam el, és keltem fel más másnap is. Furcsának tartottam, azt amit éreztem, és egyáltalán nem véltem normálisnak. Hisz 2 éve nem láttam, és most csak így hirtelen felbukkan. Nem tudom mit csinálnék ha tényleg látnám. A nyakába ugranék? Biztosan nem. Mosolyognék rá? Talán. De a legvalószínűbb változat mégis az, hogy csak bámulnék rá, és csak kínosan viselkednék a közelében. Pedig régen, annyira egyértelmű volt minden. Tudtam hogy viszonyoljuk hozzá, hogyan köszönjek neki, de azóta sok idő eltelt. Biztosan ő is megváltazott.
Anyával napok óta a ház dekorálásával, ajéndék vásárlással, és sütéssel vagyunk elfoglalva. Az Karácsony gyorsabban itt van mint gondoltam. Alig van 2 napunk hátra az ajándékozásig, és még az ajándékokat is be kell még csomagolni. Rengeteg a tennivaló. Mióta anya közölte velem, hogy TaeHyung haza utazik az ünnepekre, annyira görcsösen azon voltam, hogy ne gondoljak erre a tényre, hogy egész állónap csak erre tudtam gondolni, Rendesen gyomorgörcsöm volt már tőle. Zavart, méghozzá nagyon, és nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. Annyiszor elindultam sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem, vagy rendbe szedjem a gondolataimat, meg az érzéseimet, de a téli hidegnek hála egyik se sikerült, viszont sikeresen megfáztam. Már csak ez hiányzott, méghozzá pont Karácsony előtt.

"JiYeon segítenél nekem csomagolópapírt választani?" "YiJeon segítenél becsomagolni az ajándékokat?" "JiYeon segítenél a sütésben? "JiYeon segítenél kitakarítani?" "JiYeon megtennéd ezt?" JiYeon megtennéd azt?" "JiYeon JiYeon JiYeon..."

Folyamatosan ezt kellett hallgatnom, mert anyának folyton segíteni kellett valamiben. Az elmúlt 2 nap alatt többett hallottam a nevem, mint egész fél évben. Persze szívesen segítek neki, és azt is tudom, hogy nem igazán a segítségem kell neki, csupán az időm. Az, hogy egy kis időt töltsünk együtt, és már csak ezért sem utasítottam vissza ha segítséget kért.

A szobámat takarítottam. Illetve hát tudjátok, hogy van ez. Az ember elkezd takarítani de aztán megtalálja a rég elveszettnek hitt dolgokat, és az annyira leköti a figyelmét, hogy már nem tud a takarításra koncentrálni, hanem inkább csak a régi cuccaival foglalkozik. Hát így volt ez velem is, mikor a kezembe akadt egy doboz. Először nem tudtam mi az, de ahogy levettem a tetejét azonnal millió emlékkép villant be. Valóságszerűen megrohamoztak az emlékek, ahogy megláttam az első dolgot a dobozban. Egy karkötő. Még 8. osztályban csináltuk TaeHyung-al, és hát úgy is néz ki, de mégis annyira fontos volt ez nekünk, nem is értem, hogy landolhatott ez egy dobozba elrejtve a szobám egyik sarkában. Oh, igen már megvan. Mikor elment, annyira dühös voltam rá, hogy minden közös emlékünket bevágtam ebbe a dobozba és jól elraktam. Látni se akartam őket, de szerencsére volt annyi eszem, hogy nem szabdultam meg tőlük. Bármennyire is rosszul esik amit tett, nekem akkor is vannak érzéseim iránta, és ha úgy nézzük miatta volt mókás a gyermekkorom, és miatta nem voltam egyedül, és ezért hálás vagyok neki. A karkötőt még vizsgálgattam egy darabig, mind eközben egy apró mosoly játszadozott az ajkaimon, majd a kis egyszerű ékszert felhúztam a csuklómra. Ahogy tovább kutakodtam a dobozban egyre több dolog került elő. Iskolai levelezések borzalmas helyesírással, béna álatalános iskolás képek olyan frizurákkal amiket legszívesebben letagadnék. De bárminnyire is gáz emlékek ezek, akkor is a miénk. Mosolyogva néztem vissza minden és közben észre se vettem de a könnyeim hullani kezdtek. Gyorsan letöröltem az arcom majd elpakoltam a dobozt oda vissza ahonnan előkerült: a szoba egyik sarkába.
Egy jó fél óra múlva befejztem a pakolást, és anya mintha ezt megérezte volna, pont akkor nyitott be a helységbe.

-JiYeon, drágám, megtennéd, hogy kiviszed a szemetet?- mosolygott rám sunyin anyu. Tudom, hogy nem szereti kivinni a szemetet, ahogy a hideget sem, és kivinni a szemetet a  hidegben pedig kifejezetten utálja. Csak nevetve forgattam a szemeim, majd bólintattam egyet. Végül egy sóhaj kiséretében felkaptam a kabátom papucsom és megindultam a szemettel kifelé.
Ahogy kiértem a kukához a szomszédban egy ismeretlen autó állt meg. Iszonyat mód hajtott a kíváncsiság, ezért direkt lassan emeltem fel a kuka tetejét hátha elcsípem ki az. Viszont amikor meghallottam azt a jellegzetes nevetést, a zsák hirtelen kiesett a kezemből és nagy zajjal ért a szemetesbe. Akik az autónál ültek oda kapták a fejüket, de nekem még azelőtt sikerült leguggolnom  a kuka mögé. Pűr csendes másodperccel később, a biztonság kedvéért még egy macska nyávogást is imitáltam hátha azt hiszik majd, hogy egy macska volt. De ezzel nem javítottam a helyzetemen, sőt.

-Oh, egy cicus, cicc-ci-ci-cicc-cica, gyere, nem bántalak.-hallottam meg azt a nagyon ismerős mély hangot, csak némán szidtam magam és imádkoztam valami csodáért, nem akartam még látni. Még nem.

-TaeHyung, kérlek hagyd azt a szegény macskát és gyere be, kezdek fázni.-köszönöm MiYoung, köszönöm. TaeHyung az anyukája kérésére, irányt váltott és mind bementek a lakásba. Én pedig felsóhajtottam a megkönnyebüléstől, majd jól kinevettem magam, amiért ilyen szánalmasan viselkedtem.

TaeHyung-nak:
Tudod, azóta is átkozom magam. Nem, nem azért, mert ilyen béna ötlet jutott csak az eszembe, hanem azért mert gyáva voltam. Igen, gyáva. Ahhoz nem volt merszem, hogy köszönjek neked. Igazán szánalmas vagyok, nem de? Csak tudnám miért. Bárcsak tudnám a választ, hogy miért viselkedek így. Miért TaeHyung? Miért? Te tudod a választ?